2021 tavaszán kezdtem bele, hogy megfessem a magam lélektani mandala-sorozatát
Carl Gustav Junginspirációja alapján. Az első után nem tudtam mi
következik. Nem tudtam mennyi lesz és milyenek. Azóta sok kép készült,
ez a fenti a huszonhetedik, és azt érzem, hogy nem értem még a végére.
Ezek nem művészi festmények.
Nem is mindig úgymond "szabályos" mandalák. Ezek önismereti ábrák,
lélektani képek, amatőr festmények, egyfajta belső párbeszéd, önismereti
út. Mindegyik különböző és sajátos jelleggel bír. Mintha önálló
egyéniségek
lennének. Pedig csak különböző hangulatot, inspirációt és benyomást
tükröznek. Volt olyan kép, ami egy csendes éjszaka, az elalvás előtti
szendergő állapotban jelent meg bennem, viszont volt olyan, amit egy
helyszín, vagy egy társasági esemény hívott életre.
Két kép
elkészülte között volt olyan, hogy csak pár nap, vagy hét telt el, néha
pedig több hónap. Nehezen megfogalmazható különös élmény ezeket a
képeket festeni. A ritmusuk, ahogy egymás után világra jönnek az is
nagyon egyéni és önálló, de a témájukat és a hangulatukat tekintve is
különös az egész. Az utóéletükről nem is beszélve! Hiszen az íróasztalom
mögötti könyvespolcon mindig ott van a legújabb két mandala, és van
hogy hónapokig nézem őket. Aztán ha elkészül egy új kép, akkor a polcon
lévők közül az egyik átadja a helyét. Tehát a legfrissebb két mandala
mindig ott áll némán a polcon, én nézem őket, ők engem, és valahogy így
bűvöljük egymást. Néma párbeszéd ez, közös tűnődés, meditáció.
Különleges könyvajánló azoknak, akiket mélyebben érdekel a híres svájci pszichológus, Carl Gustav Jung
munkássága, azon belül is a személyiség, a lélek és az ecset
találkozása, avagy a mandalák csodálatos világa.
Carl Gustav Jung egy különleges műve, a misztikus Red Book jelenik meg a videóban. A pszichológia olyan mély rétegét érinti a mű, ami miatt az örökösök is csak hosszú évek után merték elővenni a könyvet egy elzárt széfszobából. C.G. Jung, a pszichoanalízis egyik nagymestere olyan alkotást hagyott ezzel az utókorra, amit még sokáig fognak emészteni, értelmezni, kutatni és megfejteni az emberek.
A szeptemberi éjszakákon már érezni az ősz közeledtét, de némi eső kivételével a nappal még mindig strandolósan meleg itt az Adrián; a tenger csodás, az emberek jól érzik magukat, én sem teszek mást: csobbanás és lazulás.
Visszatértünk Zsuzsával Novigradba, mert közel van, kellemes és kényelmes. Jártunk már itt, és most újra. A belvárosa nagyon tetszik a régi épületekkel, a szűk utcácskák, a terek, hangulatos helyek, és hát a város körüli nagy kékség... A tenger egyszerre megnyugtató, mégis félelmetes a mérete; benne nagy úszások, lebegés, közös hullámzás, vagy csak a hatalmas fák árnyékában ülve nézni a vizet órákon át. Igazán kellemes itt az ősz.
A kikötőben a jachtok elegánsan ringatóznak, az éttermekben a pincérek már ráerősebben dolgoznak, a turisták átlagéletkora a szeptemberrel nő. Az apartmanokat kezdik zárni, az utcák is csöndesednek. A szuveníresek már eladták, amit csak tudtak, a szakácsok lesütöttek egy szezonnyi hamburgert, hal, cola, fagyi, pizza, kávék megszámlálhatatlan mennyiségben. Szállás, szolgáltatás, gasztronómia, turisztika: rengeteg pénz cserélt gazdát idén is, akár cash, kártya, vagy utalás.
No és a selfiek! A végtelenre állított Facebook és Instagram Univerzum digitális hangulatjelentései, egyéni beszámolók és fotói. Egy szezonnyi like és hashtag. Én itt a kolostorban pötyögöm a magamét. Lassan lecsillapodik minden, bezár a bazár, megpihen itt a turizmus, hogy erőt gyűjtsön és jövőre újra nyisson.
A hullámok viszont maradnak, és ahogy millió és millió éve már évszaktól függetlenül, türelmesen és kitartóan nyaldossák Novigrad partját. A tenger lassú mozgásban lélegzik együtt a tájjal tovább.
A Tudattalan Szent Grálja - ezzel a címmel hozta a témát a New York Times a híres svájci pszichológus, Carl Gustav Jung misztikus könyvéről, a Red Bookról, ami a kétezres évek elején került elő egy titkos trezorból, ahol hosszú évtizedeket várt csöndben és elzárva.
A Jung iránt érdeklődők és a szűk szakma nyilván jól ismeri a művet, ami egy különös ember még különösebb utazását mutatja be a lélek mélységeiben, festményekkel és párbeszédekkel illusztrálva. A fent említett csoportok közül magamat mindenképp az érdeklődők közé helyezem, így a következő soraimat is ennek fényében tekintse az olvasó. Nem hivatalos szakmai álláspont ez, inkább egy lelkes és kíváncsi érdeklődő személyes gondolatai.
Azok kedvéért, akik számára nem ismert még a mű, hoztam egy kis videót a ráhangolódás kedvéért:
Az elmúlt közel tíz évben sokat olvastam Jungtól és töprengtem a munkásságán. Ellátogattam Zürichbe, Küsnachtba és Bollingenbe; forgattam a könyveit, inspiráltak a mandalái, töprengtem sorain, vagy csak képzeletben gyufát nyújtottam neki a pipához ott a kertje végében, a tó partján.
Mi tagadás, megkedveltem az öregurat, magamban elneveztem Jung apónak. Nincs olyan kapcsolatom vele, mint neki volt Philemonnal, de sokszor gondolok rá. Mit szólna hozzá, ha ezt látná? Vajon nevetne, vagy szitkozódna, ha olvasná a mai híreket? Miképpen vélekedne a mostani világról és Európáról? Vagy mit szólna az én személyes esti álmaimhoz, amit az elszunnyadó tudatom kap a mélyből?
Carl Gustav Jung bizonyos szempontból nagyon modern és haladó gondolkodású ember volt, viszont volt az én-jének egy nagyon is középkori, sőt, talán még annál is régebbi oldala. Kicsiben valahogy én is így vagyok ezzel; például a körülöttem lévő sok modern kütyü ellenére, a digitális világ mellett is sokkal szívesebben olvasok valós, nyomtatásba került könyveket. Mivel a Red Book nekem online, pdf verzióban volt meg, amit tarthatatlannak éreztem, ezért egy nap felkerekedtem és elindultam kinyomtatni az egészet. Ekkor vette kezdetét egy különös kálvária.
Kedvenc kisvárosom jól ismert fénymásolójához mentem. Apró nyomtatványbolt, ahol egy kisebb vagyont hagytam már ott az évek alatt. Jó, nyilván nem egy svájci trezor hétköznapi rutinjához képest, hanem csak úgy a kisvárosi nyomtatványbolt ügyfelei viszonylatában. Nyitás előtt érkeztem és az utcában zajló felújítási munkálatok jelezték, hogy nem a megszokott rutin zajlik. Kiderült, hogy a boltban is helyettesítés van. Hamar feltűnt az ügyetlenebb gépkezelés, a morcosabb hangvétel, és a közben érkező ügyfelek egyre különösebb karakterei. Mintha az alvilág csatornái nyíltak volna meg, és furcsa lények tápászkodnának onnan elő. Nem a robosztusra kigyúrt pénzbehajtós alakokra gondolok, hanem az olyan zavaros tekintetű figurákra, amilyeneket Jung apó kezelt a Burghölzli klinikán.
A kisbolt szűk tere egyre fojtógatóbbá vált, ahogy többen és többen lettünk. Hirtelen mintha zavaros lelkek sürgető találkozója kerekedett volna ott a fura vevők közt, pusmogás, matatás, kérdezősködés, a boltos nyaggatása; a levegő is fogytán volt, nem éreztem jól magam. Kint az utcán vita dörrent a felújítás és a parkolás témakörében, majd egy anya a kislányát a bolt előtti fa tövébe zavarta üríteni; kutyák után mostanság már összeszedik e nemes trágyát, itt nem tudom mivé formálódott a történet. A boltban is és a környezetében is aktivizálódott tehát valamifajta mágikus zűrzavar.
A Red Bookban szó van arról, amikor rejtélyes erők, hangok és sejtések elevenedtek meg Jung körül a küsnachti házban, és mintha itt is valami hasonló történt volna, csak valós alakokkal. Ködös tekintetek, furcsa motivációk, zavaró légkör, miközben ütemesen zakatolt a nyomtatógép. Láttam a helyettesítő kollégán, hogy kezdenek a sűrűsödő feladatok túlnőni rajta, összezavarodik, elkever megrendeléseket, feszült, ideges; én is aggódni kezdtem a Red Book sorsát illetően, hiszen a nyomtatáson túl még a több, mint kétszáz lap összefűzése is tervben volt. Kétségeim támadtak.
Éreztem, hogy ilyen zavaró elemek között nem fog megvalósulni a terv, nem úgy fog kikerülni a dokumentum a pult mögül, ahogy szeretném. Itt már inkább csak a károkat kéne minimalizálni, vagy az igényeimet lejjebb adni. A nyomtatást és a spirálozást folyton megzavarták az újabb és újabb figurák ajtónyitásai és meglepő kérdései, vagy rendelései. Aggódtam, hogy össze lesznek keverve a kinyomtatott lapok, és az egész dokumentumot sem tudja majd jól befűzni, meg sokan is vagyunk már az apró helyiségben, levegőt is nehéz venni, fullasztó nyár van, tapad rajtam az ing, emelkedik a pulzus, kint légkalapács és autóduda, útfelújítás, rohan az idő, nekem pedig mennem kéne, próbálok jó pofát vágni az egészhez, de már izzadok, feszült vagyok, amikor aztán megérkezett a kegyelemdöfés!
Nem fér be a spirálozóba, hagyja itt, a héten a másik üzletünkben összerakjuk. - hallottam a pult mögül, ahová beláttam, és aggódva néztem ahogy a kétszáz lapos dokumentum részleteiben és darabokban fekszik a spirálozó körül. Hogy, hagyjam itt? Na nem! - gondoltam magamban. Lehet, hogy egy precíz svájci széfben évtizedeket biztonságosan pihent a könyv, de itt az alvilág barlangjának szájában nem maradhat. Hagyja csak, viszem úgy, ahogy van, valami mappát adjon még hozzá! - majd rendeztem a számlát és búcsúztam.
Az utcára kilépve minél hamarabb magam mögött akartam tudni a környéket,
lépteimet gyorsítottam, táskámat a szokásosnál is jobban szorítottam.
Hazaérve kifújtam magam, leültem, és csak annyit kérdeztem: ez meg mi
volt? Választ nem vártam, hiszen nem volt ott se Jung apó, se Philemon,
csak magamban tűnődtem, ahogy a mellettem fekvő lapokra néztem. A
távolból azonban mintha mégiscsak valami különös illatot éreztem
volna... közeledett, könnyedén szállt a levegőben... dohányillat, igen,
pipa... és mintha csobbanásokat is hallanék, vizet... távoli, nagyon is
távoli hullámokat...
. Oravecz Imre ajtót nyitott, betessékelt, leültetett és mesélni kezdett
Várni a halálra, félálomban szellemekkel beszélgetni, a rozoga test kívánalmait teljesíteni, és közben még a megmaradt élet apró-cseprő dolgaival is foglalatoskodni nem egy könnyű ügy. Oravecz Imre ajtót nyit, betessékel a szobába, leülteti az olvasót és elmondja, hogy ő, mint a vénülő író miképpen éli ezt át. Öreg bölcsként mesél, agg bácsiként nyafog, kedves szomszédként félti a tájat, távoli kollégaként pletykál, és még ősz hajú romantikusként is kap az élettől egy különös esélyt; lássuk mire megy vele!
A Librarius olvasói tavaly már találkozhattak Podmaniczky Szilárd és Szombathy Pál véleményével Oravecz Imre naplójáról. Ebbe a vonalba szeretnék most én is beszállni, annyi mentséggel a szemtelen soraimra, hogy e csapatban én állok a legtávolabb a szerzőtől. Legalábbis korban. Majdnem negyven év van köztünk. Fiatalság, bolondság! Szabad-e egyáltalán véleményt formáznom a vén író búcsújáról az élettől? Nem tudom. Döntse el az olvasó.
Tolakodás van az életünkben sok helyen. Boltban, liftben, itt-ott. Nálam az elolvasandó könyvek egyre hosszabb listája tolakszik, követelőzik és könyörög, nyomul és hízeleg, így aztán a kisebb és nagyobb művek sorával a magam tempójában, de haladok. Heti egy-két könyv. Egy éve tervezem, hogy elolvasom Oravecz Imre Alkonynapló című művét. Most jött el az ideje. Egy internetes ajánlás szerint nem szerencsés ezzel kezdeni az életművet, márpedig én megteszem. Fiatalság, makacsság!
Ajtót nyitott tehát az agg író, én beléptem, helyet foglaltam, kíváncsian és türelmesen meghallgattam. Az első oldaltól az utolsóig alaposan elolvastam. Megérintett az őszintesége, a kitárulkozás pőresége. Elszomorított a hangulata, egy ország lenyomatát érzem rajta. Tévednék? Lehet. Mindegy is. Elismerőleg bólogattam igyekezete közben, sajnáltam esendőségében, elgondolkodtatott az irodalmi utalásaival, és jót mosolyogtam a bogarasságain, a mindennapok kis őrületén, ami körül forog az ember, legyen bármilyen nagy szereplője is egy társadalomnak, hiszen esetlenül botladozunk mindannyian a nadrágok, a lábasok, az internetkábelek, vagy bármilyen ellenünk összeesküvő tárgyak hétköznapi harcában.
Várni a véget, de azért még alkotni, félni a véget, de azért még bátornak lenni, fantáziálni az utolsó útról, de azért még szerelemre gyúlni, bizony nem lehet könnyű. Jól mutatja ez, mennyire összetett és bonyolult lélek az ember. Ellentétes erők mozgatják a lényünket. Föld és az ég, az új és az örök, a hang és a csönd.
Oravecz úr lassú búcsúja a világtól fájdalmas, mégis megható, egyszerű, mégis elgondolkodtató. Üzenet lenne ez? Tanítás? Figyelmeztetés? Nem tudom. Az is lehet, hogy tényleg semmi egyéb, csupán egy napló, bár abból is az egyik legőszintébb. És talán pont ezért is az egyik legszebb. Egyszerű, sallangmentes formába öntött lassú kétségbeesés. Vívódás és öregkori töprengés.
Lénárd Sándor jutott eszembe a brazil őserdőben, a világvégi völgyben, ahol megemlítette, hogy végül már csak egyre beljebb vágyakozik, mélyen be a páfrányok közé. Ilyesmit éreztem itt is. A visszahúzódás természetes igényét, az elköszönést, a porhüvely félelmeit és nyűglődését. Lehetne-e ezt jobban is, vagy máshogy? Hát, csak tessék, bárki bemutathatja, ha tudja.
A történet végén megköszöntem a lehetőséget, a tanítást és úgy az egészet. Az emberséget, az őszinteséget. Felálltam, az ajtón kiléptem, búcsúztunk, és ott álltam képzeletem szajlai útján magamban az alkonyi fényben. Az agg író ajtaja bezárult, és én elgondolkodva folytattam saját utamat. Nem bántam meg, hogy ezzel a könyvvel kezdtem az életművet, hiszen lenyűgözött és kíváncsivá tett.
2003 - találkozás a sahaja jóga meditációval.
2008 - elindul a kolostoros blog.
2014 - a meditáción túl, már sokkal szélesebb merítésből kerülnek be témák ide a kolostor udvarára.
Ezeket olvashatod most itt. Kellemes időtöltést kívánok hozzá.
